Rényi András: Írás a falon

auf Deutsch


Elhangzott 2011. október 22-én, a Mucius Galériában, Rajk László Hiányzó paragrafus - 1. §.: Magyarország: köztársaság című kiállítása megnyitóján, megjelent az Élet és Irodalom 2011. november 4-i számában.


Kedves Barátaim!

Hadd kezdjem ott, ahol voltaképpen minden művészetről való beszédet kezdeni kellene. A technikánál. A frottázs ősi távol-keleti eljárás, fába vagy kőbe vésett, buddhista vagy konfuciánus szövegek terjesztésének eszközeként fejlesztették ki, évezredekkel ezelőtt: voltaképp kézzel gyártott, negatív nyomat, egy plasztikus objektum felületének papírra átmásolt képe. A  szó a dörzsölés francia megfelelőjéből származik és így terjedt el relatíve későn Európában: azért a dörzsölésből, mert a művész grafittal vagy zsírkrétával a kezében, többé-kevésbé egyenletes satírozással a papíron hívja elő a papír alá rejtett tárgy felületének plasztikus mintázatát.

Van egy rövidke kisfilm Max Ernstről, a korai német avantgarde e nagyszerű művészéről, aki azt mutatja meg, miként tette a frottázst a huszadik század, a dada és szürrealisták egyik legtermékenyebb grafikai technikájává. A filmen nemcsak laza kézmozdulatait látni, ahogy pl. leveleket, deszkákat és hasonlókat tesz a papírja alá és dörzsöli át a papírra azok göcsörtjeit. Ernst azt is elbeszéli, hogy fő motivációja 1925-ben a horror vacui volt, a rémület attól, hogy neki kell megejtenie az első vonást, amiből aztán a képnek a maga örvénylése szerint ki kell majd bomlania. A kezdet, az első lökés, a primum movens az, amit a papír alá tett tárgy felületeinek vakvéletlenjére bíz.

Értsük jól. A modern frottázs nem sokszorosítási eljárás, mint egykor Keleten volt. Nem tükörfordított nyomat: a tárgy ugyanis, amelynek felületét rajzolata megőrzi, nem képnek készült. A kép csak a satírozás közben születik és olyasmi hozza mozgásba, amelyet a papír elrejt. Ernst nem megnézi a tárgyat, hogy aztán ceruzájával vagy krétájával leképezze a papírra, ellenkezőleg. Azzal, hogy felületeinek plasztikus különbségeit a síkon világos és sötét, fekete és fehér optikai váltakozásába „írja át”, a frottázs technikája olyan textúrákat hív elő a közönséges dolgokon, amelyeket normális észlelésük, mindennapi használatuk közben alig veszünk észre, és szinte biztosan nem szoktunk megszemlélni, önmagáért figyelni. A frottázs képe tehát nem képmás és nem másolat, inkább misztérium: valami láthatatlan megmutatkozása, valami elrejtett feltárulása, epifánia.

Max Ernstet a művészettörténet a dada és a szürrealizmus nagymestereként tartja számon, ezeket az irányzatokat pedig olyanként, amelyeknek fő célja a mindennapi értelem, a világos tudat szubverziója: nem véletlenül kapcsolódtak a szürrealisták Freudhoz.

Rajk László itt és most ehhez a technikához és az általa implikált gazdag avantgárd tradícióhoz nyúl vissza. Sosem volt idegen tőle az avantgárd tradíciók dekonstruálása – emlékszünk még a nyolcvanas évekre, a Győri Színházban gyorsan betiltott Bambini di Prága alapdíszletére,  a szamizdatban kiadott könyvborító-tervekre, a konstruktivista-utópista avantgárd ironikus kifordításaira. És persze emlékszünk 1989. június 16-ára, a Hősök tere hatalmas alkalmi installációjára, a történelmi Ravatalra, amely – Tatlin III. Internacionálé-emlékműve és El Liszickij Lenin-traverze megidézésével – újra tragikus értelmet kölcsönzött a monumentalitásnak, az absztrakciónak és világtörténeti léptéknek, amelyet addigi munkáiban oly hatásosan dekonstruált. A konstruktivista építészet az ötvenhatos lyukas zászlóval kereszteződött, ami új értelmet adott a forradalom eszméjének is: a múlt nagyzoló eltörlése helyére annak bevallását, lázas utópiák helyére a demokratikus jogállam követelését állította. Az a bizonyos temetési installáció tízezrekkel, több generáció jelenlévő magyarjaival képes volt újragondoltatni nemcsak 56-ot, de azt is, hogy 89-ben „mi a teendő”.  

Több mint húsz év után Rajk László – a soron következő 56-os ünnep előestéjén – ismét politikai művet alkotott. Úgy látszik, helyzet van. A hivatalos propaganda persze megint forradalomról fecseg, de 2011  októberét nem a közös újrakezdés pátosza, hanem a távlatvesztés, a történelmi depresszió uralja.

Ez a helyzet.

A posztavangárd Rajk László most a frottázshoz nyúl és megint nem a művészet játéka foglalkoztatja. E vásznak megértéséhez nincs szükség esztétikára, műtörténetre: elég, ha értjük a technika elemi logikáját és van állampolgári jogérzékünk. Elég, ha kritikus, jószemű, szabad elmék vagyunk.

A képeken olyan mondatokat olvasunk a Magyar Köztársaság 1989-ben elfogadott alkotmányából, amelyek nem kerültek át a 2012. január 1-vel hatályba lépő új alaptörvénybe. „Magyarország: köztársaság”. „A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a szabad véleménynyilvánításra, továbbá arra, hogy a közérdekű adatokat megismerje ill. terjessze” – és így tovább. Mondatokat, amelyek 2012. január elsejétől hiányozni fognak.

Azt íram az imént: a frottázs nem képmás, inkább misztérium. A személytelen satírozó mozdulat olyasmit hív elő a vásznon, ami enélkül aligha volna kivehető. Rajk Hiányzó paragrafusa a demokratikus alkotmány eltűnését tematizálja, de a technika művészi gesztusa a takarásba szorult igazság eltűntethetetlenségét mutatja meg. Amíg olvasható volt, nem olvastuk. Most, hogy eltűnőben van, a művészet misztériuma révén mégis látszani kezd.

A demokratikus alkotmány szelleme távollevőként mutatkozik meg, itt és most – de megmutatkozik. Ápolnunk kell magunkban a hiány e tudatát, hogy készen álljunk, ha cselekedni szólít.

 

© Laszlo Rajk 2013