Rajk László: Az elárult állampolgár - a magyar holokauszt emlékére 1 

in English


Ha a számokat folyamatosan, egymás után leírnánk 1-től 437.000 -ig, ez 917,8 órát venne igénybe az alábbiak szerint:

1-től 1.000-ig 10 perc

1.000-től 6.000-ig 360 perc

6.000-től 100.000-ig 2.700 perc

100.000-toő 437.000-ig 52.000 perc

összesen 55.070 perc, azaz 917,8 óra, ami 10 órás munkanap esetén 91 és fél, 12 órásnál 71 és fél nap.

437.000 magyar embert 56 nap alatt gyilkoltak meg Auschwitz-Birkenauban.
(Arról nincs megbízható adat, hogy a gyilkosok milyen időbeosztással működtek.)


A Múzeum - a múlt és jelen határán ejtett hasíték. A hasítás mindig a jelen oldaláról történik, azért önkényes, mondhatnánk erőszakos. Az elénk táruló kép nem teljes, hiszen a hasíték kiterjedése nem végtelen. Így mindig csak a múlt egy szegmensére vethetünk pillantást. Hasítékaink számát ugyan növelhetjük, kiterjedésüket megnagyobbíthatjuk, mégis, az időbe való önkényes beavatkozásunk sora mindig befolyásolja múltunkkal kapcsolatos következtetéseinket. A metszés mindig a jelen lenyomata a múlton. Ráadásul a metszéseket is mindig az idő választja el egymástól, vagyis minden egyes új múltszegmens feltárulásánál egy másfajta jelen befolyásolja a múltról alkotott képünket. Ez akkor is így van, ha minden egyes metszés ugyanazt a múltbéli pillanatot próbálja megcélozni. Vagyis a múzeum múltban gyökerező állandósága téves. A múzeum, csak úgy, mint minden körülöttünk - és saját magunk is -, állandó változásban van.

Az előbb vázolt hasonlatból kiindulva felmerül a kérdés, hogy az Auschwitz-Birkenaui haláltábor létezésének mely időintervallumát tekintjük a muzealizálás kezdetének? A kérdés akadémikusnak tűnik, de az újra és újra éledő vitákat figyelembe véve, bizony fontos, hogy rögzítsük azt az állapotot, melyet autentikusnak és megőrizendőnek tekintünk.2 Mint minden archeológiai feltárásnál, műemléki felújításnál, romegyüttes konzerválásánál, így az auschwitzi múzeum esetében is több lehetőség kínálkozik. Egyik az, hogy mindent úgy hagyunk, ahogy azt a feltárás végeztével, a rekonstrukció kezdetével találtunk. Ez azonban csak nagyjából valósítható meg, hiszen a romokat keletkezésük pillanatában kialakult állapotukban nehéz konzerválni. Meg kell őket erősíteni, sőt legtöbbször a romokat romként tovább kell építeni. Ez a technika a leginkább elfogadott, bár kétségtelen tény, hogy a jelenben (romként) rögzített kép gyakran elfedi a múlt valóságát. Auschwitz esetében ez pedig nem elhanyagolható szempont. A másik lehetőség, hogy az átélhetőség és a megértés érdekében a romok és a ránk maradt információk alapján visszaépítjük a rommá válás előtti állapotot. Ez a megközelítés - bár sokan illetik a hamisítás vádjával - különböző esetekben ma már éppúgy elfogadott, mint az előző.

Mindkét meghatározó elvre találunk példát az Auschwitz-Birkenaui Múzeumban, s mindkettő a hely szimbólumává vált "gázkamra - krematórium" bemutatásával kapcsolatos. A birkenaui táborban felrobbantott épületek romjait konzerválták, míg Auschwitzban (ahogy a lágerzsargon nevezte, az anyatáborban) a tábor felszabadítása előtt lebontott építmény eredeti helyszínén a gázkamra és krematórium újra felépült. (Az anyatábor gázkamrája és krematóriuma nem a nyomok eltüntetése véget került egykoron elbontásra, hanem azért, mert a birkenaui halálgyár megépültével a tábor vezetése szerint "feleslegessé" vált.) Bár a két bemutatási forma alapvetően különbözik egymástól, mégis van egy nagyon fontos közös tulajdonságuk: az időbeliség mindkettőnél valami absztrakt, igazából nem létező formában jelenik meg.

Az idő kezelése mindkét esetben valamifajta közmegegyezésen alapul. Ennek lényege, hogy a halált mintegy az időmúlás megjelenítésének trivialitására egyszerűsíti. Vagyis nem a bátorság hiánya eredményezte, hogy nem egy frissen építetett (prototípus, kísérleti) gázkamrát látunk a rekonstrukció eredményeként, hanem egy máló vakolatú, rozsdás, repedezett padozatú, szinte düledező építményt. A konzervált romok sem egy éppen felrobbantott épület képét mutatják, de még csak nem is a felszabadulás állapotát; hanem egy, az idő által igencsak megviselt, de azért láthatóan folyamatosan ápolt, karbantartott, szinte mesterséges rom áll előttünk. Az idő ilyen típusú kezelése nem az autentikusság-hamisítás ellentétpár szempontjából érdekes, hanem a közmegegyezés, vagyis a közös emlékezet miatt.Ugyanakkor ez nem feltétlenül jelenti a szimbólikusság sérelmét, de az újragondolását igen.)

Úgy tűnik, hogy az "új" , mint a halál megjelenítoőe, a gyilkolás szimbóluma, ma nem elfogadott. Tényként kell kezelnünk, hogy a vadonatúj, csillogóan fényes magasfeszültségű szögesdrótok, a vakítóan fehér szigetelő porceláncsigák és a frissen öntött betonoszlopok halálos rendjének rekonstrukciója ma inkább blaszfémiának tűnne, mint autentikusnak. Pedig Kertész szigorúan pontos leírásában megtalálhatjuk, hogy a felvetés nem alaptalan. "Az állomás takaros volt. Talpunk alatt az ily helyeken megszokott kozúzalék, arrább gyepsáv, benne sárga virágok, egy végtelenbe vesző, hibátlanul fehér aszfaltút. Azt is észrevettem, hogy ezt az utat a mögötte kezdodo egész, beláthatatlan területtol egyforma hajlatú oszlopsor, közte meg fémesen villogó tüskés dróthuzalok választják el. (...) Minden igen tiszta, takaros és szép volt ..." Tehát a halál, a tömeggyilkosság megjelenítésére a múlt egy ma érvényes jelenidejű darabjának tere szolgál. Tegyük hozzá, hogy a múzeum nem csak a bemutatás, hanem az elmélkedés és meditáció tere is. Meggondolandó, hogy ezt a folyamatot az ilyen tipusú, absztrakt, valójában nem létező, mesterségesen létrehozott időtér-együttes jól szolgálja, itt egyszerre mozgunk "otthonos" meghatottsággal, és megdöbbent "elutasító" idegenkedéssel. (Mnt ahogyan már a bevezetoben utaltam, a jelen mindig befolyásolja múltunkról alkotott képeinket, így nem zárhatjuk ki, hogy a jövőben éppen az "új" rekonstruálásával tesszük átélhetővé azt a szörnyűséget, hogy emberek azért terveznek meg, kísérleteznek ki berendezéseket, építenek fel takaros épületeket, hogy azokban milliószám pusztítsák el ártatlan embertársaikat.)

Az Auschwitzban bemutatott tárgyak egészen más tipusú kérdéseket vetnek fel. Vajon meddig lehet tárgyakkal embereket helyettesíteni? Ma elfogadott módszer, hogy különböző vitrinekben bemutatjuk a múlt öltözékeit, szerszámait, különböző eszközeit. Auschwitz esetében azonban nem csupán és általában emberekről van szó, hanem tömeggyilkosság áldozatairól. Így a kérdés még égetőbb, hogy perszonalizálás nélkül bemutathatóak-e az egyes tárgyak? Kiállítható-e az edény, a fogkefe, a cipő anélkül, hogy tudnánk, kié volt? Kiállítható-e a Zyklon-B feliratú üres konzervdoboz anélkül, hogy tudnánk, ki dobta azt a zuhanyozónak álcázott gázkamrába? A válasz természetesen nem adható meg egyértelműen, ugyanakkor a perszonalizáció és az azonosítás minél teljesebb végigvitele elengedhetetlen. Nem lehet eléggé köszönni a túlélők és az áldozatok családjainak példamutató bátorságát azért, hogy névvel és arccal jeleníthetők meg a megkínzottak és megalázottak. A megnevezés már csak azért is az egyik legfontosabb eleme az emlékezésnek, mert mindazok az emberek (gyerekek, felnoőtek és öregek, nők és férfiak), akik ott pusztultak, személyesen hiányoznak otthonainkból, történelmünkből, kultúránkból. Vagyis az életünkből.

Az auschwitzi állandó magyar kiállítás, mint a jelen egy darabja jelenik meg az őt körülvevő múlt terében. A múlt a valamikori auschwitzi haláltábor 18-as számú blokkja. Az épület maga az objektív valóság. Tanúja volt minden szörnyűségnek, ami ott történt, s mindannak, ami utána következett. Vagyis a múlt azon szegmense, melyet egy szörnyű tragédia megtestesítőjeként fogadtunk el. Ez a magyar kiállítás egyetlen "kiállítási tárgya". Ezt a műtárgyat a múlt újabb és újabb rétegei veszik körül. Más és más épületek, a különböző zónákat elválasztó szögesdrótok, és maga a kapu, mely fölött ott olvashatjuk a hírhedett mondatot. A magyar kiállítást pedig úgy tekintjük, mint a múlt különböző rétegeinek közepén elhelyezett, jelen időben létrehozott teret. A jelen terét létrehozó meghatározó platform, a tulajdonképpeni kiállítási felület (üveg és expandált lemez váltakozása) sehol nem ér hozzá a múlthoz, az épülethez. Mintegy az épület padlója fölött lebeg, karnyújtásnyira az épület falától. A platform áttört, vagy éppen átlátszó, a látogató nemcsak nem érintheti, de lábával sem illetheti az áldozatok házát, ugyanakkor semmi sem takarja a múlt áldozatainak meztelenségét. Minden, ami a jelen, ezen a lebegő platformon található, a kiállítás látogatója innen tekint a múltba, mely mindig a ház falán jelenik meg. Minden, ami a jelen (magyarázatok, térképek, grafikonok) a maga fizikai valóságában ott van a jelen terében. A múlt pedig csak virtuálisan létezik. Vagyis a múltban keletkezett szörnyű hiányt látjuk, de úgy, hogy sosem materializálódik. Még az áldozatok dokumentumfotói sem, azok kizárólag csak a múlt falára vetülnek, vagyis velünk vannak, de tudnunk kell, hogy csak emlékezetünk tudja őket újra megjeleníteni, csak általa vetülhetnek újra meg újra elénk. Így a jelen és a múlt együttes léte állandósulhat. A kiállítás látogatója óhatatlanul belesétál a vetített képek sugarába, árnyéka megjelenik hol a halálmenetek tömegében, hol a szelekcióra várók soraiban. Az áttetsző falú vagont kívülről szemlélő meglátja az éppen abban sétáló sziluettjét, késobb az o szellemképét láthatja meg valaki más. A jelen és múlt szigorúan szétválik, mégis újra meg újra összefonódik. Ezt csak erősíti a birkenaui táborban elhelyezett három online webkamera képe. Az első a rámpáról közvetíti a jelen képeit, a második egy barakk belsejéről, harmadik pedig az egyik krematórium romjainak környékéről. A magyar kiállítás látogatója önmaga is részévé válik a kiállításnak. Észreveheti, rögzítheti magában, hogy az előző látogató talán éppen őt láthatta a birkenaui rámpán, barakkban vagy a krematóriumnál, és ezzel ő is egy pillanatra a múlt részévé vált.

A jelen kijelölt területén mozogva körülvesz bennünket a múlt, az áldozatok háza látszólag üres, csak rajtunk múlik, mit látunk meg. A kiállítás nem a holokauszt borzalmainak "átélhetőségét" célozza meg, hanem az érzelmi befogadás mellett inkább a tudatosságra épít. Hiszen egy kiállítás rekonstruált valósága a tényleges realitással összehasonlítva (különösen, ha az ott van körülötte) csak hamis lehet.

1A Magyar Nemzeti Múzeum új állandó kiállítása az Auschwitz-Birkenaui Állami Múzeumban. Forgatókönyv: Kádár Gábor és Vági Zoltán, látványterv: Rajk László.

2Az oswiecimi épületegyüttes eredetileg a XX. század elején katonai laktanyának épült. Lengyelország 1939-es lerohanása után a megszállók először katonai fogolytáborrá, majd 1942-től koncentrációs táborrá alakítják a laktanyát, melyet folyamatosan bővítenek. Késoőb megépül az első krematórium, és 3 km-re onnan, Brezinskában megkezdődik egy újabb tábor építése, melynek elsődleges célja azonban nem egy koncentrációs tábor létrejozása, hanem a tömeggyilkosság iparszerű végrehajtására alkalmas központ kikísérletezése és mérnöki pontossággal való megvalósítása. A terv, a birkenaui haláltábor 1944-re lényegében megvalósul. Ekkor indul meg a magyarországi megsemmísítő mechanizmus. Ugyanebben az évben, késő ősszel, a gyilkosok a nyomok eltüntetése érdekében először leszerelik a gázkamrákat és krematóriumokat, majd néhány héttel később magukat az épületeket is felrobbantják. Auschwitz-Birkenau felszabadítása után mindkét tábor megmaradt épületeit, valamint a gázkamrák és a krematóriumok romjait -örök mementóul- védetté nyilvánítják, a területen múzeum létesül, és a XX. század végére a valamikori haláltábor felkerül az UNESCO Világörökség listájára.

(Megjelent az Élet és Irodalom 2004. május 21-i számában.)

© Laszlo Rajk 2013